Szóval igen, elég sok ötletem volt és mivel nem tudtam választani, azt hiszem most mindent ide fogok besűríteni. Vannak emberek, akik szépen megtervezik minden posztjukat, vázlatot írnak, meg piszkozatot és átgondolják miről is akarnak írni és milyen sorrendben, majd szépen felépítik a fejükben az egészet és végül megalkotnak egy mesterművet. Nekem meg vannak
, és ha már úgy érzem, hogy felrobbanok tőlük, leülök és elkezdem ontani magamból a dolgokat egyfajta transz-szerű állapotban, majd pedig - jó blogger módjára - nem olvasom vissza, csak közzéteszem. Ez így ilyen hosszú idő után gondolom elég sok mindent megmagyaráz az irományaimmal kapcsolatban.
A témák, amiket érinteni akartam: egyedüllét, egyéniség, egyediség, egyedül élés, ilyesmi. Az a bajom az egyediséggel, hogy ez most ilyen mainstream, elcsépelt téma lett és már nem egyedi az egyediségre való törekvés. Pedig ez a hipszter/indie dolog jónak indult, de most már ez is csak egy ilyen sablon, saját divatelemekkel, zenei műfajjal és elvárásokkal. Amúgy lehet azért izgat ez a dolog, mert a szüleimnek meggyőződése, hogy én most serdülök. Szerintem csak lázadok, de lehet ugyanaz. A lázadás persze nem úgy nyilvánul meg, hogy most hirtelen elkezdtem Nirvanát hallgatni (eddig is hallgattam), meg hirtelen anarchista lettem (eddig is az voltam haha), csak túl sok impulzus érkezett mostanában az engem körülvevő világból, ami arra ösztönöz, hogy ne akarjak olyan lenni mint mások. Így leírva tényleg elég serdülősen hangzik, lehet igazából gáz vagyok és mainstream, csak későn ütött be? Megmagyarázná a pattanásokat, amiknek eddig nyomuk sem volt. Na hol tartottam?
Szeretem azt hinni, hogy nem vagyok olyan, mint az átlag. Persze most forgathatjátok a szemeteket és mondhatjátok, hogy úristen milyen phony vagyok, aki egyéniségről prédikál, közben pedig iPhoneja van, meg birkenstockja, és különben sem lesz attól alternatív valaki, hogy Wes Anderson filmeket néz és Beatlest hallgat, és művészlélek sem lesz a Závada Péter és Simon Márton kötetek olvasásától, vagy mert "absztrakt expresszionista" festékpacnikkal díszíti a sketchbookját. Most nem jön semmilyen "de" mellékmondat. Lehet tényleg phony vagyok. Viszont ezt érzem legkényelmesebbnek és leginkább hozzám illőnek. Valahol el kell kezdeni. Most éppen Maslow piramis expedíción vagyok, és remélem, hogy kitart az oxigénem az önmegvalósításig, ahol majd kitűzhetem a saját zászlómat, és azt mondhatom, hogy igen, itt vagyok, önmagam vagyok, semmi sallang, mindent, amit csinálok őszintének érzek és úgy általában őszinte vagyok másokkal, magammal, és mind verbális és non-verbális kommunikációs csatornáimon kongruens üzeneteket közvetítek (omg milyen kifejezéseket tanultam OKJ-n). Ez persze nem egy ilyen négy éves terv, hanem életcél. Csak leírva szintén olyan nagyon közhelyesnek tűnik, nem? Kínosnak kéne éreznem, hogy ezeket tényleg így gondolom?
Meg ilyen gondolataim is vannak mostanában, vagy inkább érzés, hogy igazából mindig egyedül vagyunk. Még akkor is, amikor vagyunk valakivel. De hiába élünk másokkal, ők is csak individuumok, akik szintén egyedül élnek, velünk párhuzamosan. Csak mi vagyunk, akik éljük az életünket, és akik minden pillanatban ott vannak. Ez néha fárasztó. Néha csak kikapcsolnék egy kicsit. Mint amikor megpihenteted a szemed a sok olvasás, vagy képernyőbámulás után, vagy egy kávészünet. Néha szükségem van egy kávészünetre (nem mintha nem tartanék így is túl sokat). Vagy csak hátradőlnék és végignézném az életem, mint egy filmet és hagynám, hogy valaki más írja meg helyettem (ez nem Coelho idézet- a szerk.).
Emiatt ilyen egészségtelen, amit hajlamos vagyok csinálni. Hogy folyton csak valami bajom van magammal és hogy szörnyen gátlásos vagyok, mert szégyellem magam. Még régen írtam egy ilyen fogadd el önmagad posztot, lehet emlékeztek rá egy páran, de akkor még olyan kis fiatal voltam és bohó, és a legnagyobb bajom az volt, hogy kövér vagyok. Már nem tartom sem igaznak sem őszintének azt a cikket. Illetve persze, akkor az volt, de sok minden változott azóta, és ez a dolog sokkal nehezebb. Szóval most ezen kell dolgoznom. </depresszív intermission>
Bocsánat, az előző volt a fröcsögés része a dolognak, de ha már leírtam, csak nem törlöm ki. Egyébként azon a véleményen vagyok, hogy csak valami változásra van szükségem. Mert már unom itt, és utálom itt és ezt. Szörnyű embernek tűnhetek most, hogy itt panaszkodom, mintha borzalmas és sanyarú életem lenne vagy ilyesmi. Nem az. Van az a könyv az Urban Outfittersben, hogy #MiddleClassProblems. Valószínűleg rólam írták.
Woody Allen Interiors című filmjében van az a sor, hogy "I feel a real need to express something, but I don't know what it is I want to express or how to express it." Ez magyarul körülbelül annyit tesz, hogy igazán szükségét érzem annak, hogy kifejezzek valamit, de nem tudom, hogy mit és hogy hogyan. Ez tökéletesen leírja, hogy mi van bennem. A fizikai (biológiai?) tünete pedig az a bizonyos pillangók röpködnek a gyomrodban érzés, csak még agresszívebben csapkodnak és emiatt ilyen sürgető érzéssel is társul. (Próbáltam leírni azt az állapotot, amiben épp most vagyok, de ugyanakkor lehet, hogy csak a mai három adag kávé és az a fél liter fekete tea teszi.)
Szóval ott tartottam, hogy valami változásra van szükségem. Itt pedig el is érkeztünk egy másik témához, mégpedig az egyedül éléshez. Mert ahogy már azt
az előző posztban is említettem, nagy valószínűséggel Hollandiában fogom kezdeni az egyetemet szeptemberben (már kaptam
admission lettert, és fel is hívtuk őket, hogy biztos-e, és megerősítették, hogy igen, de én túl paranoid vagyok ahhoz, hogy száz százalékosan beleéljem magam a dologba, remélem nem most
jinxeltem el). Ez azt jelenti, hogy nem csak hogy ki fogok repülni a családi fészekből, de teljesen egyedül fogok élni, egy teljesen új kultúrában, egy teljesen új nyelvvel kommunikálva és amúgy is egy teljesen új kihívást kell teljesítenem, ami az
egyetem.
Nem mondom, hogy nem félek tőle, mert akkor egész egyszerűen nem mondanék igazat. Félek. Félek a teljes egyedülléttől, félek attól, hogy bár imádom az angol nyelvet és úgy is gondolom, hogy elég jól beszélem, de csak azon fogok tudni kommunikálni, és nem fogom tudni 120%-osan kifejezni magam. Félek az egyetemtől, mert minden angolul lesz és mert nagyon jól akarok teljesíteni. Félek attól, hogy hogyan fogok tudni beilleszkedni és barátokat szerezni, mert új környezetben mindig kicsit introvertált vagyok. Félek az új skillektől, amiket el kell sajátítanom:
- biciklizés
- főzés
- rend és tisztaság megtartása
- budget management
- extraverzió
- hivatalos ügyek bátran intézése
- time management
Meg aztán még itt van a nyelvvizsga, amitől nagyon félek, meg a lakáskeresés, meg a költözködés meg ilyesmi. Tehát igen, félek. Félek, de ugyanakkor nagyon nagyon izgatott vagyok. Már kétszer voltam kint Bredaban, és igazán otthon érzem magam. Régebben, még gimiben voltak ilyenek, hogy tanulni kellett valami nagyon nehéz dolgozatra vagy vizsgára, és nagyon nem tudtam semmit, úgyhogy izgultam miatta, de már nem volt energiám újra meg újra elolvasni az anyagot, úgyhogy csak azt vártam, hogy legyünk már ott és tudjam meg, hogy mennyit tudok és hogy sikerül. Ehhez tudnám hasonlítani. Azért még itthon is akarok lenni, mert ha tényleg kimegyek, akkor ezek az utolsó hónapjaim és ki akarom használni. Még együtt lenni egy kicsit a barátaimmal és nyáron tábor és Sziget meg ilyenek. Talán a legmegfelelőbb kifejezés az, hogy kíváncsi vagyok.
Majd meglátjuk. Addig is dolgozok ezen a self esteem dolgon. Ami biztos, hogy dokumentálni fogom az egészet nektek. Végre valami, ami érdekes és lehet róla írni! Nem tudom, hogy mindent kiírtam-e magamból, amit akartam, és inkább tényleg nem olvasom vissza, mert akkor csak kitörölném az egészet, de remélem van valami tartalma és nem csak egy ilyen kaotikus érzelmi hullámvasút. Nem sokára jelentkezem, szép hétvégét!
